Fogarasi József

ALIGA: fény vagy árnyék … dicsőségem boltozatán …? (folytatás)

2020. június 10. szerda

 

 

Nem lettünk barátok, de valamilyen belső - intuíció általi - vezényletre, első látásra, egymásra-éreztünk. Az iroda meghirdetett szervezési feltételei szerint egy-egy „idegenvezető” - aki egyben a sofőri feladatokat is ellátja - három, maximum négy főt vállal egy teljes napi program lebonyolításához. Az adott napon, a reggel történő induláskor azonban az elhangzott kívánságok és az iroda kínálta lehetőségek sehogy sem akartak a kívánt létszám szerint, csoportokká rendeződni. Az első javaslati körben egyik csoportba sem nyertem besorolást, így csak álltam és várakoztam, nem értve, miért e „fejetlenség”, hiszen amennyiben a javaslattevő nem talál magának vállalkozó sofőr-idegenvezetőt, úgy - az általa felajánlott üzlet meghiúsulása következményeként - javaslatával máris mehet egy másik irodához. Éreztem, az irodavezetőnek velem, valamilyen külön terve van, szemmel többször is végigmért, kóstolgatott és ízlelgetett, majd közölte: egyszemélyes csoportot képezve vele jöhetek, amennyiben elfogadom az általa ajánlott programot. Javaslatkérésem: Szarajevó, Alagút, majd Mostar megtekintésére szólt. Ezzel szemben – miként fogalmazott – nem egy idegenvezető által kalauzolt „múzeumon belüli” tárlat megtekintésére tenne ajánlatot. Hanem egy virtuális sétára invitálna, amelynek élménycsomagját - katarzisként - a séta végén „vehetném” át. Ehhez viszont utunkat az „értékek” csúcsán, Mostarral kell indítanunk, és csak Szarajevó szemrevételezését követően ismerkednénk meg, néznénk „farkasszemet” a mindent elnyelni, maga alá temetni akaró, mélybe húzó blokádtölcsér kivédése történetével, illetve a megmaradt és még látható valóságával. E sorrendet követve viszont nem csupán megérteném, de emocionálisan át is élném a város – vallási, etnikai hovatartozástól nem függő – egységes élni akarásáról tanúskodó - 800 méter hosszú alagútépítéssel együtt járó - küzdelem és eredménye üzenetét. Nietzschét idézte: „Ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád.” Szarajevó azonban küzdeni akart, nem engedve, hogy a várost az „örvény” a mélybe húzza. Történelmi sétánkat így, az örvényen felülemelkedő, emberi együttműködés alkotta eredmény, az „Élni akarás …” „A remény alagútja” megmaradt részének szemrevételezésével, története megismerésével fejeznénk be. Mind erre azonban – kialudva, „tiszta fejjel” – csak másnap reggel kerítenénk sort. Rövid töprengést követően tenyerébe csapva abszolváltam az ajánlatot. Visszatekintve: kiváló üzletet kötöttem!

 

 

Kísérőm, másnap reggel pontosan a megbeszélt időpontban várt rám a – recepció körüli egyik – fotelben ülve, újságot olvasva. Barátsággal üdvözöltük egymást, majd rendkívül tapintatosan megkérdezte nem neheztelek-e reá, a tegnapi vitánk miatt. A vita az mindig vélemények harca, oda és vissza alapon, válaszoltam neki. Amennyiben a vitázó felek egymással szemben nyíltak és korrektek voltak, úgy nincs miért egymásra neheztelniük, a mienk – véleményem szerint – ilyen volt, adtam kérdésére a választ. Érzésem szerint megkönnyebbedve tárta ki előttem a gépkocsi ajtaját.

 

 

De miért is neheztelnék, vettem magamban sorra vitánk egyes állomásait? Csupán, magyarságunk lényeges és gyengébb pontjaira tapintott rá, ráadásul kellő érzékkel. Társadalmunknak – ténylegesen – jó értelemben véve sohasem vezetői, mint inkább vezérei voltak. E vezérek legtöbbször mindig hadakoztak valakivel, vagy valamivel. Hadakozásuk (magánemberként) pedig - saját véleményük szerint - minden esetben sikerrel (győzelemmel) ért végett, a kisebb sikertelenségeket pedig az utókor reparálta (szobor ledöntésével, áthelyezésével, új szobrok avatásával, felszentelésével, utcanevek átfestésével, zajos propagandával, óriásplakát-sorozattal, posztumusz temetéssel, kitüntetés odaítélésével, a történelem pontosító átírásával stb.) gyógyítóan. Ezúttal sem történt másként: hadat üzentünk a láthatatlan ellenségnek, s lám drótkerítések, betonfalak, alagutak és blokád nélkül is – betegátirányítással, felesleges ágyak felszabadításával, a katonai igazgatás közigazgatássá tágításával, a tábornokok számának növelésével, a katonai vezényszavak általánosított hangoztatásával és elszaporításával, a központosítás központosításával, távoktatással és távgyógyítással, az ellenzék támogatása ellenére, a keresztény Európához képest minimális haláleset veszteséggel – sikerült megnyernünk a csatát. A háborút pedig, mindezt követően - valamennyi központi központúság megmaradásával és fenntartásával, a népi konzultáció eredménye által - fogjuk majd abszolválni. De e csatának ténylegesen volt-e ellenzéke, kérdezhetnénk? Egyetlen szavazás erejéig!? Míg, az ezt követő összes többi kérdésben lapulás, hallgatás és síri csend!? Ilyen ellenzékkel szemben, a tábornokokkal megerősített, központosított fegyveres erők segítségével, az egyszemélyes marsall irányításával, a győzelem, a borítékban volt. De vajon az ellenzéki érzelmű választópolgár, ilyen hang, tett és ötlet nélküli ellenzéki pártokkal, színtelen, szagtalan és láthatatlan vezetőivel képes lesz-e a közelgő választási csatákat, de leginkább a választási háborút megnyerni? Egyéni megítélésem szerint aligha: jelenleg, az ellenzék túl-győztes fővárososának három – polgármesterét ezúttal még nem nevesítve – VI., VII., VIII. kerülete közül az egyiknek hivatala - a polgármester hathatós asszisztálása mellett - megijedve a törvényesség fáradságos és ellenőrizhető feladatától – óvatosan a háttérbe húzódva – a csata megvívására maguk helyett, egy másik kerület kijelölését kérték; a másik dicső ellenzéki kerületi polgármester, a tényleges és érdemi párbeszédre először képesnek mutatkozva a kesztyűt felvette, de megismerve a feladat nehéz és kevésbé látványos oldalát, óvatosan, maga mögé nézve, gyorsan el is ejtette; míg a harmadik – a semlegességével szemben is semlegesnek titulált – polgármester vezette kerület jegyzősége, a megkeresésekre még csak nem is válaszolt! Ha végre mi, VÁLASZTÓPOLGÁROK is nyerni akarunk, úgy tiszta múltú, feddhetetlen jelenű, a jövő felé tekintő és tenni akaró, új emberekre lesz szükségünk. Mégpedig igen gyorsan!

 

 

Batumir, adta tudtomra idegenvezetőm úti célunkat. Ez, a hegyvidék lábánál fekvő települések közül az egyik, amelyik anno a szerb katonai erő katonai blokádján kívül esett. Ide, az érdeklődő és kíváncsi turista, több mint 20 évvel a háborús események után, kísérő nélkül, aligha találna el. Részletes útba igazító térkép és táblák az idevezető utat nem mutatják, tömegközlekedési eszköz sem jár errefelé. De Szarajevó városától távolabb eső, eme település látványosságának alaposabb megtekintése – a lótva-futva, mindent egyszerre látni akaró, avagy a nevezetességeket csupán fényképen megörökítő (otthon majd megnézzük jobban) rohamtempó mellett – egyébként sem férne már bele az átlagturista programjába. Aminek következtében az úti cél elérhetőségének fejlesztése senkit nem érdekel. Az alagút kimeneti vége – amely az ostromgyűrűvel körbezárt Szarajevó területén volt – nem látogatható, a háborút követően berobbant(ott) eme rész feltárása, mementóként történő újra nyitására pedig senki nem akart egyetlen fillért sem áldozni.

 

 

Az utat ismerve, de érzésem szerint – a szóbeszéd alapján alig több, mint 10 kilométernyi távolságot a kelleténél hosszabb idő alatt megtéve – nem keveset „csalinkázva” értük csak el úti célunkat, a kétszintes - homlokzatán a Tunel Spasa feliratú - családi házat (internetes kép: 64. kép; - 65. kép, 66. kép) - falán a kihelyezett emléktáblával (67. kép) és a háború hitelesítő pecsétlenyomatával (68. kép) [az ellenséges lövedékek a virágsziromhoz hasonlítható nyomokat vájtak a becsapódás helyén (falakban, úttesten, járdákon), amelyeket a lakosság a vérhez hasonló színűre, vörösre festett, „Szarajevó rózsái” elnevezéssel, az elhunytakra emlékezve. Szarajevóban, a háborút követően több mint százat tartottak nyilván, ma már – a helyreállítás következtében – elvétve akad közülük egy-kettő.], illetve az előtte kialakított parkolónak kinevezett, szabálytalan alakú területet. Megérkeztünk, szólt felém útikalauzom, s nyitotta ki előzékenyen a gépkocsi felém eső ajtaját. Mielőtt a kérdést feltehettem volna már válaszolt is: én nem megyek be, itt fogom megvárni, egyrészt a benti idegenvezetést már többször és többféle változatban is hallottam, másrészt mivel egyes, elhangz/ó/ott részletek, történésének valóságával nem feltétlen értek egyet, ezért felesleges zavart, feszültséget nem okozva célszerűbbnek vélem, ha utasomat itt, a parkolóban várom meg.

 

 

A ház nem túl nagy területű udvarának mindkettő oldalán felállított – a szerb hadsereg által bekerített Szarajevót, illetve a szerb hadsereg harcászati állásait bemutató – tábla (69. kép) előtt kétszer 15-20 fős csoportot képezve gyülekeztünk és várakoztunk az angol és a német nyelven előadó személyekre. Az angol nyelvű előadást hallgató csoport időben rosszabbul járt, mivel e csoporton belül az angolt franciára és ezzel egyidőben valamilyen ázsiai nyelvre is fordították, követő szinkronban. Az előadás első része a szerb-bosnyák háború fontosabb harci cselekményeinek részleteit ölelte fel, teletűzdelve helyszínnevekkel, számadatokkal, katonai szakkifejezésekkel. Az előadás erről szóló részét képtelen voltam lefordítani, majd a saját fordításomat nem voltam képes értelmezni, illetve mire mindez végre sikerült, addigra az előadó már egy másik eseményről értekezett. Így hát felhagytam e „nyomkövetéssel”. A második részben az előadó a tábla előtt állva, magyarázva és a táblán szemléltetve mutatta be a szarajevói körgyűrűt kialakító szerb haderő fontosabb harcállásait, illetve a bezárult katonai blokádot. E résznél sajnos megismétlődtek az előbbiekben említett problémáim, egyetlen szerencsés kapaszkodó azonban maradt számomra: a szemléltető térképek színárnyalatai ugyanis magyarázat nélkül is kiválóan érzékeltették a szemben álló felek – (70. kép) fehér színnel a bosnyákok, míg vöröses színnel a szerbek kb. 260 tankot, 120 gránát- és sorozatvetőt stb. számláló – hadálláshelyzetét. A térkép ugyanakkor mindenki számára egyértelműen ábrázolta a szerb harapófogó által be nem zárt, keskeny szélességű területi folyosót, amelynek léte és funkcionálása táplálta – a szinte hermetikusan körbezárt város lakosságában – a lelket és a reményt az életben maradáshoz. Említett harapófogó összezáródásának – mindvégig – egyetlen akadályát az ENSZ által felügyelt/megfigyelt(?) repülőtér üzemelése képezte (71. kép). E tény, fontosabb összefüggéseinek szóbeli ismertetését, a térképi paraméterek szemléltető bemutatását követően vette kezdetét az előadás harmadik, egyben legérdekesebb része: az alagútépítés ötletének (felmerülése/felvetése), majd kivitelezésének – emberi szenvedést, kínt és életeket követelő, izgalmakkal teli (de sztorikat sem nélkülöző) – története.

 

 

A háború kitörésekor a szerb vezetők a szerb emberekkel, demagóg politikával, olcsó és primitív propagandaeszközökkel elhitették, miszerint a kirobbant háború az újonnan létrejött szerb haza földjét hivatott védeni, és ami e szent cél megvalósulását akadályozza, azt el kell pusztítani. Bosznia és Szarajevó az akadályok között volt nevesítve. A szerb csapatok – az előadás általam hallott és értelmezett adatai szerint – Szarajevót 1992. április 1. és 1992. május végéig bezáróan mintegy 65 km hosszan körbekerítették. Ez időt követően a várost gyakorlatilag se ki, se be (élve) nem igen lehetett elhagyni vagy megközelíteni. A szerb tüzérség (tank, ágyú, gránát- és sorozatvetővel) 44 hónapon (1425 napon) keresztül (e két adat nálam azonban sehogy sem ért össze) folyamatosan, tűz alatt tartotta a várost, az orvlövészek pedig lesállásból egyetlen mozgó célpontot (férfit-nőt, öreget-fiatalt, embert-állatot) sem kímélve, egyesével lőtték ki az élelmiszerért vagy másért sorban álló civileket, egyben kegyetlenül tizedelve a város lakosságát. Mindezzel szemben szervezett katonai erő a lakosságot nem védte, az emberek csupán a Pazi, snajper (Vigyázz, orvlövész!) feliratokkal próbáltak védekezni és egymás figyelmét a leselkedő veszélyre felhívni (internetes kép: 72. kép). A városban – a repülőtérre érkező humanitárius segélycsomagok ellenére – fogytán volt az élelmiszer, az ivóvíz, a gyógyszer és a kötszer; fokozatosan megszűntek/ellehetetlenültek a különböző szolgáltatások; a szerb támadások elleni védekezéshez pedig nem volt elegendő fegyver és lőszer. A város lakossága - a szerbek által - éhenhalásra volt ítéltetve!

 

 

Az előbbi mondatok is tanúsíthatják, az „izgalmasnak és érdekesnek” ígérkező, általam nagyon várt „történetet” egyszerű, hétköznapi „eseményismertetésként” éltem át a „múlhatatlan érdemeket szerzett” ház udvarán, hideg, szeles, szemerkélően esős időben, állva, egyik lábamról a másikra ácsingózva, toporogva. Persze – a „múzeumtulajdonosok” védelmében – azt is hozzá kell tenni, miszerint az eseményproblémák „elmesélése” és annak, messziről jött idegenként történő hallgatása sohasem képes helyettesíteni a megtörtént események valós drámaiságát, azok közvetlen átélésének emócióit. Ugyanis, egy dolog elmondani, hogy a blokád alatt lévő lakosságnak mire van szüksége és egy egészen más dolog mindennek hiányát naponta megismételve átélni. Azaz a túléléshez, a reményen kívül ételre, italra, tüzelőre, gyógyításra, különböző fel nem sorolható szolgáltatásokra stb. és nem utolsó sorban a védelem biztosításához fegyverekre, fegyverekre és fegyverekre is szükség van/volt. Mindennek megszerzése, folyamatos biztosításuk azonban nem kevés szervező, előkészítő és végrehajtó, lebonyolító munkát (logisztikát) igényel, de inkább követel! Az alagút létesítése helyének kereséséhez, kiválasztásához kapcsolódó – az előadó által nevesített – általam amúgy érdeklődéssel figyelt/hallgatott katonai, emberi „sztorikkal” pedig úgy voltam/lehettem, miként annak idején járt velem az egyik meglátogatott izlandi ismerősöm, aki nagyon szeretett magyar vicceket hallgatni, de nem sokat értett meg belőlük, pedig némelyiken még nagyokat is nevetett (álcázásként?). Megkért, mivel sokat hallott a magyar faviccekről - de fogalma nincs arról, hogy az vajon milyen is lehet - mondjak neki egyet. Két ember találkozik, szeretne vacsorázni és jót inni. Elhatározzák, hogy e célból felkeresik a település tóparti halászcsárdáját. A kerthelyiség bejáratánál olvasható a felirat: hal-vacsorák, kedvezményes áron! Odamennek a megvilágított étlaphoz a kínálat elolvasása végett. Mindketten elmélyednek az étlap tanulmányozásában. Kisvártatva megszólal az egyik: ide most ne menjünk be! Mire a másik: miért ne? Hát kegyeleti okból! Hogyhogy kegyeleti okból? Nézd, mi van az étlapon írva: halva-csorák! Itt kellet volna az ismerősömnek nevetnie, ehelyett még ma sem érti a kötőjel(hiba) okozta (hal-vacsorák, illetve halva-csorák) szóvarázst. Valami ilyen vagy ehhez hasonló „varázslat” történhetett velem is a várt sztorik hiányolása kapcsán?

 

 

A lényeget azonban felfogtam és megértettem! Itt, a játéknál többről volt szó, nem, mint valahol – Meseországban – a kilométeres hosszúságú drótkerítés felett, alatt, illetve valamelyik cm² nagyságú repedésén átbújó migránsnak vélt személy elfogásáról, illetve az átjutást biztosító helyszín megtalálásáról. Itt a „bújócskát” életre-halálra és nem „játékalagútban” játszották, a játékot pedig a – muníciót magával cipelő, elfoghatatlan – bújócskázónak volt muszáj megnyernie, hiszen ezen alagút mindkét - input, output - végén segítők, reménykedők százai/ezrei szorítva neki, drukkolva várták. Amennyiben kellően odafigyeltem és az elhangzottakat megfelelően értelmeztem, úgy a lényeg a következő lehetett:

 

 

 

„A” térkép

 

 

„B” térkép

 

 

muszáj keresni és találni a szerb hadsereg blokádja által harapófogószerűen majdnem teljesen körbezárt Szarajevó város területén kívül, a bosnyákok ellenőrzése alatt álló terület („A” térkép, jobb felső sarkának fehér-színű része) valamelyik településén, egy olyan alkalmas helyet - házzal és más szolgáló létesítménnyel - amely a szokásos ember, gépkocsi napi (jövés-menés) forgalmán kívül más „feltűnőséggel” nem rendelkezik, a távolságot tekintve pedig elég közel fekszik az ENSZ által ellenőrzött/felügyelt(?) repülőtér kifutópályájához, amelynek következtében élvezheti annak „jótékony” (szerb ágyútűzmentes) hatását, másrészt kellő „rálátást” biztosít a repülőtérre érkező humanitárius csomagokra. A különböző szakmai szakértők az említett paramétereknek megfelelő helyszínt („B” térképen, a „harapófogó” piros szegélyű feje által közrefogott részt átívelő, kék színnel jelzett repülőtéri kifutópálya jobb oldalán) Butmir településen belül, a Kolar család tulajdonát képező ház és a körülötte fekvő terület udvarán találták meg.

 

 

A szakértők által kiszemelt helyen, 1993 januárjában kezdődött meg az – igen fontos, kellő körültekintést, kemény testi munkát igénylő, valamint szorgalmasan precíz logisztikai tevékenységet követelő – alagútásás küzdelmes feladata (archív és kevésbé archív internetes képek az alagút bejáratáról: 73. kép, 74. kép, 75. kép). Az önkéntesen vállalt, nehéz fizikai munkát több száz előzetesen gondosan kiválasztott – fizikailag és pszichikailag – rátermett ember végezte este, esőben, hóban és sárban. Az eredmény közel hat hónap elteltével egy 800 méter hosszú, a repülőtér kifutópályája alatt áthúzódó alagútfolyosó lett (76. kép, 77. kép, internetes kép: 78. kép, 79. kép), amely az ostromlott város, Dobrinja kerület (lásd a „B” térképen, a piros szegélyű „harapófogó” – szemből nézve – jobboldali fejrésze által közrefogott, a repülőtéri kifutópálya jobb oldala alatti részen, az olimpiai öt-karika felett lévő kiírást) házainak egyik garázsában ért végett. Ezzel létrejött a szerb csapatok által ostromgyűrűbe zárt éhező – lassú éhenhalásra kárhoztatott – város és a bosnyákok kezén lévő szabad terület közötti összeköttetést biztosító köldökzsinór: a Remény, illetve az Élet alagútja.

 

 

Az előre eltervezett, majd kivitelezett alagútnak szigorú paramétereknek kellett megfelelnie: átlagos magassága 1,5-2,00 méterben, szélessége 70-90 cm-ben volt meghatározva. A repülőtér alatti részt 5-6 méter mélységben kellett vezetni, elkerülve ez által a földalatti folyosóra nehezedő teher miatt bekövetkezhető spontán beomlást, ez viszont azt eredményezte, hogy a talajvíz ezen a szakaszon gyakran térdmagasságiig állt, amely miatt szinte folyamatosan üzemeltetni kellett a szivattyút (80. kép). Annak érdekében, hogy az 50-60 kg-os hátizsákokat cipelő emberek egymást kikerülhessék 70-80 méterenként az alagutat kiszélesítették (bevallom őszintén nekem hátizsák nélkül is kellő gondot okozott az alagútban a visszaúthoz szükséges megfordulás). Optimális esetben az alagúton történő áthaladás egy-egy ember esetében átlagosan számolva 20-40 percet vett igénybe. Később, az áthaladás megkönnyítése és felgyorsítása végett a járatban – kisebb méretű bányajárati csillék, vasúti kocsik áthaladásának biztosítása érdekében – síneket fektettek le, amely nem csupán a különböző nagyobb súlyú muníció áthaladását tette megbízhatóvá (az elhangzottakból néhány – hiteles? – számadat: a kocsik segítségével - 81. kép - kb. 3,2 millió tonna élelmiszer, 36.800 kg gyógyszer és 550.800 kg katonai felszerelés haladt át az alagúton az ostromgyűrűvel körülzárt Szarajevóba), de a sérült, beteg emberek átjutását, illetve kimenekítését is megfelelő biztonsággal szolgálta. Mivel a szerbek feltételezték, hogy létezik/léteznie kell egy titkos – földalatti, föld-feletti – „átjárónak”, ezért az általuk vélt területeket folyamatos bombatűz alatt tartották, ám a létesítmény kilétét az ostrom alatt nem sikerült felfedezniük. Az alagutat a háború befejeződéséig – állítólag – 1,5 millió ember használta különböző célok teljesítése végett, közülük az alagút építése, illetve használata során több százan – sajnos – életüket vesztették.

 

 

A háborút lezáró 1995-ös Daytoni egyezmény, majd a párizsi békeszerződés aláírását követően a felek az alagút sorsát azonban „államilag” nem rendezték, nem is foglalkoztak vele. Az alagútba szivárgó víz és más természeti erők hatására az alagút egy része beomlott és megközelíthetetlenné vált, a kivezető nyílás pedig megszüntetésre került. Félő volt, hogy az egész alagút megsemmisül és az emberek életéből nyomtalanul eltűnik, mintha nem is létezett volna! Ezt a nyomtalan elmúlást akadályozták meg a Kolar-család tagjai, akik minden állami, városi támogatás nélkül, önerőből az általuk összegyűjtött tárgyak részére kialakítottak egy „múzeumot” majd hozzáfogtak az alagút tönkrement bejárata és az udvaruk területén lévő bejárat kezdőszakaszának helyreállításához. Később, mindennek messzi földön is híre ment, amelynek köszönhetően a felajánlott összegek révén az alagút egy szakasza megmenekült a pusztulástól és egy része így ma is látogatható. Távozáskor a Kolár család valamelyik tagjától megkérdeztem, miért nem fejlesztik mindezt idegenforgalmi nevezetességgé, akár a nagyobb bevétel reményében? Számomra tetszően és „elegánsan” hangzott a válasz: a ház és az udvar saját tulajdonunk, így fenntartásáról is saját erőből kívánunk gondoskodni, másrészt, s ez a fontosabb: e ház és az alagút nem csupán egy magántulajdonú építmény a sok más mellett, az itt életüket vesztett emberek és családjuk számára ugyanis ez a hely egyben kegyeleti emlékhelynek is minősül. Mindezt tiszteletben tartva nem szeretnénk, ha e hely idegenforgalmi vásáros-bazárrá nőné ki magát.

 

 

Útikalauzom a gépkocsi mellett sétálva várakozott rám, majd beültünk a kocsiba, amely szarajevói szállásomig „repített”. Búcsúzásként kaptam tőle egy kicsiny, szájánál összehúzható szövetzacskó által védett „káméát” – én csak szuvenírként vettem kézhez – amelynek „szelleme” - szavai szerint - ameddig a birtokomban van, megvéd a különböző rám leselkedő bajoktól. Mint mondotta – anyai ágról görög, apai ágról török származású – családja és ő maga is azonban muszlim lelkiségű és hisz a védőszellem létezésében és annak a tárgyat birtokló személyt óvó-védő hatásában. E kicsinyke tárgy, mutatott a nyakában akasztottan viselt - az egyik nagyszülőjétől kapott valamilyen - „drágakődarabra” (?) végig védte őt a szerb-bosnyák háború, és még a szarajevói blokád alatt is (pedig nagyon keresett személy volt, mivel az alagút kivitelezésében is aktív szerepet játszott). A csomagból aztán, az összehúzott szájat megnyitva egy töltényekből összeállított (forrasztott?) kicsiny-méretű tank került elő,

 

 

 

„káméá” (szuvenír)

 

 

amely, az itteni fáma szerint a lakás ablakába kirakva megvédi tulajdonosát az ellenséges tankoktól és elriasztja a hozzá közeledni akaró, más rosszakaratú embereket, orvlövészeket. Megköszöntem az ajándékot – nem elárulva, hogy egy ilyen kis dísztárgyat az egyik, időben korábban tett látogatásom alkalmával már vettem magamnak az itteni bazársoron – majd férfias udvariassággal elköszöntünk egymástól, de előtte szinte a fülembe súgva még megkérdezte: tudom-e, hogy az iszlámnak hány pillére van? Egy kicsiny szégyenérzettel vallottam be, miszerint fogalmam sincs. Öt, válaszolta, annyi, mint Önöknél odahaza a NER-nek. Ettől még nagyobb szégyenkezés lett úrrá rajtam: pontosan ezt sem tudtam.

 

 

**--**--**

 

 

Közben az Aligai dombtetőn lévő parkban az egyik közpadon találtam egy kellemes ülőhelyet. Leültem és tovább merengtem azon értelmetlen létesítmények „közhasznúságán” és hatalmas összegeket felemésztő „közpénzigényességén”, amelyeket a regnáló hatalmak méltóságosai hoznak/tak létre azért, hogy az emberek egyik – ki tudja milyen objektív-szubjektív és tudományos kritériumok, illetve saját hobbikorlátozott együgyűségük alapján képzett – csoportját elválasszák a – ki tudja milyen objektív-szubjektív és tudományos kritériumok, illetve saját hobbikorlátozott együgyűségük alapján képzett – másik csoportjától. Majd e sikeren felbuzdulva, mindkét csoport tagjai számára megtiltják, hogy a kivitelezett elválasztó létesítményt – földön, vízen, levegőben, illetve föld- és víz alatt – áthágva, a másik csoport tagjait „meglátogatva” közöttük elvegyüljenek. Teszik mindezt önnön felhatalmazásuk jogára hivatkozva, ember és ember közötti – nem, kor, bőrszín, származás, etnikai hovatartozás, vallási hitelvek, politikai meggyőződés, születési, vagyoni helyzet stb. szerinti – különböztetés-tevésük által, annak ellenére, hogy a maguk alkotta jogszabályaikra tett hivatali esküjük - és az égiekhez intézett Janus arcú fohászuk - mindezt tiltja. Hiszen a természet és élőlényei szabadságra teremtettek. Képmásuk lefestését még elviselik, de bekeretezésüket nem tűrik! Miként a termőföldnek nem lehet megtiltani, hogy teremjen; a hegynek, hogy változzon, növekedjen, kisebbedjen; a folyónak, hogy merre csörgedezzen; a tónak, tengernek, óceánnak, hogy terebélyesedjen és tajtékozzon; az égnek, hogy derűt, borút, esőt, villámot, havat, szelet, vihart, fergeteget adjon; a napnak, holdnak, csillagnak, hogy ragyogjon; a vulkánnak, hogy morgolódva kitörjön; a földnek pedig, hogy rengjen és pusztítson. Akként a légteret hasító madarak; a vizeket uraló víziek; a föld mélyét birtokló élőlények szabadságát sem lehet kerítés-vezényszóval korlátok közé szorítani. Mindezt, - ráadásul magyarázat nélkül - csak a szárazföld „állataival”, illetve mutáns „emberi változatával” lehet megtenni: demagógiával teletömködve, hamis – ellenzéki, bevándorló, migráns, terrorista, sorosista, a keresztényi hitet, erkölcsöt romboló iszlamista stb. – jelzőket ráaggatva, kerítések közé szorított és ellenőrzött látszat biztonságot és nyugalmat ígérve, biztosítva nékik. Persze adódnak(atnak)„kerítéshiányos” – hatalmi – kivételek is: a magyarság ősi jussát igazolva magyar állampolgárság szerzése; ázsiainak magas összegű államkötvény vásárlása; muszlimoknak alapítványi, tanulmányi ösztöndíj; és nem akárkiknek, érdemek alapján diplomata útlevél átnyújtása stb. formájában.

 

 

Mindezt konstatálva, korábbi kérésem visszaigazolásaként, készülékem hangadással jelezte a tényt, miszerint megküldésre kerültek az internetről, a hiteles forrásból biztonságosan letöltött fotók, amelyek képesek mindenkit megnyugtatni, miszerint biztonsági rendszerünk hibátlanul működik, nyugodtan alhatunk és hátradőlhetünk karosszékünkben, mert aki előtt a redőnyt nem húzzuk fel az boszorkánykonyhánkba sem képes belesni. Szépen kivitelezett, rendben tartott, ellenőrzötten, folyamatosan üzemelő technikai rendszerünkre mindenki csak büszke és elégedett lehet, (internetes képek: 82. kép, 83. kép, 84. kép, 85. kép, 86. kép) vele. Nézve a képeket, se ki, se be, ismétlem magamban a vezényszavakat, de bocsánat tévedek, javítom ki azonnal önmagamat, hiszen a „ki” nincs tiltva, sőt tessékelve vagyok, csupán a „be”, van lezárva, a már említett …isták előtt. Milyen más ez, dőlnék hátra a megrongált háttámaszú köztéri padon. Ha „ki” akarok menni, „kimehetek”, bárhová, nem úgy, mint volt ez a ’70-es évek Magyarországán és a többi szocialista országban, fiatalabbak vigyázat!, Jugoszlávia akkor nem (és most?) tartozott közibünk – mindezt (most) a kerítéssel lezárt határ (internetes kép: 87. kép) is hűen bizonyítja?!

 

 

 

 

 

 

Ők a másik utat választották, meg is volt, ma pedig van, az eredménye, széthullottak, nemzeti szuverenitású államokká (némelyik). Persze volt ahol nem működött (eléggé) a kereszténység nemzetmegtartó szerepe, hát ezért nem jó keveredni, ocsúként a búza közé. Mit is kezdenénk a muszlim világ, Európa (különösen keleti és közepi) keresztényidentitású lelkiségét felhígító hívőivel, még ha fizetnek is? „A krumplileves, legyen krumplileves, elvtársak!” (Legalábbis ameddig, MI, akarjuk!)

 

 

Emlékszem, hatalmas önbizalommal haladtam Sopron felé, mígnem leintettek, nem a rendőrök, hanem a határőrök, ez már határövezeti terület, mondták, itt óvatosabban kell közlekedni, kérték a papírjaimat, még az orvosi beutalót is, a számát is felírták (gondolom utólag ellenőrizték). Mindezen - éltemet színező - esemény, Sopron város boltíves bejáratáig kétszer is megismétlődött, meg is jegyeztem e tényt, nem árt az óvatosság, hangzott az állampolgári biztonságérzetemet növelő válasz. Kihúztam magam, itthon még számítok, valakinek. Aztán a Lövérekben kirándulva, felkeresve a Károly-kilátót, majd a Taródi-várat, kettő esetben is váratlanul, általam nem látott és nem várt helyről állt elő az államhatár fegyveres őre, kérte az iratokat, majd rendben találva óvatosságra intett: a bizonytalan mozgásokra esetleg lőhetnek a túloldalról, vagy eltévedt golyó is okozhat balesetet, tehát ne menjek közel a határzár kerítéséhez, hangzott az állampolgárt óvó, jó tanács. És innen is lőhetnek rám, kérdeztem cinkos módon, kicsit somolyogva? Nem, innen csak akkor lőnének rám hangzott a válasz, ha valami jogelleneset tennék, de én ilyet úgysem cselekednék, nézett rám a határőr, visszasomolyogva. Akkori eszemmel nehezen értettem meg e lövöldözős játék szabályait: ha innen akarok a túloldalra menni, lőnek innen is meg onnan is, onnan viszont a „kutya” sem akar idejönni, így hát sem onnan sem innen nincs szükség a tüzelésre, onnan azonban akkor sem lőnének az „átszökni” készülőre, amennyiben erre lenne vállalakozó: had menjen, ha ennyire bolond, hogy odavágyik, mondanák, majd ott lelövik! Mindezzel szemben, a mai realitás sokkal tetszetősebb, etikusabb és humánusabb is! Innen, bárki bármikor mehet, „kifele”, a „befele” út azonban kicsit macerásabb, az előbb említettnél. Befele a bárkiből, a magyar állampolgár, illetőleg az EU tagállamainak polgárai minden további nélkül jöhetnek, a főkapun (is). Továbbá, a fentebb említett kivételek, és még a katolikus hite miatt üldözöttek is (habár, hogy kinek mi a hite - hitelesítetten - nincs a homlokára írva, akkor meg mindez a zagyvaság honnan tudható, és ha valakinek se hite se lelke nincs, az hol reklamáljon és kérjen bebocsáttatást a saját hazájába?).

 

 

És a többi, függetlenül a hitétől, vallásától, akinek távoli hazájából a „kincseket” ládákba csomagolva, kibányászva, learatva, vezetéken elvezetve, állataikat összefogva vagy levadászva a kereszténység álságos jelszavának hangoztatásával a gyarmatosító európai országokba hurcolták, ingyen avagy színes üveggyöngyök ellenében, azok most miért nem mehetnek be szabadon, e bőrükön meggazdagodott országokba jussukat, de legalább alamizsnát kérve, a kereszténység hittétele szerint? Vajon a minket ki rabló ezen országok milyen jogra hivatkozva zárják le előlünk a határokat, hiszen nemzetállamukat ők is harcban, csellel, gonoszsággal, vérrel és halállal szerezték meg és még csak a kereszténységre sem hivatkozhattak? És mit fognak csinálni, ha többen jövünk, mindenki eljön, senkit nem hagyunk otthon és így senki nem marad egyedül, népként, tömegként vándorolva, nagyon sokan fogunk jönni, majd konzultálni is akarunk, de csak a mi válaszlehetőségeinket fogjuk tárgyalási feltételként a papíron szerepeltetni? Akkor mi lesz, mit fognak Önök lépni? Levadásznak minket, mindnyájunkat, mert hiszen a krematóriumok kapacitása véges, a börtönök száma és befogadóképességük szűkös, a „szabvány” szerinti előírások teljesítését pedig követelni fogjuk Önöktől. Persze mi, az Önök országaiban nem rabok szeretnénk lenni, csupán munkalehetőség biztosítását, illetve munkát és teljesítményünkért tisztes ellenértéket kérünk. Aztán majd eldöntjük, hogy hol szeretnénk letelepedni, családot alapítani és élni, szabadon, a mi hagyományaink és lelkiségünk szerint, együtt Önökkel békében. De mit kezdjünk a kiépített kerítéssel, ugorjuk át, repüljünk el felette, avagy vakondként ásva bújjunk át alatta? És honnan ismerjük fel, hogy az Önök országát már elhagytuk, mivel oda nem akarunk menni, ahol különböztetnek keresztény és nem keresztény között, mi ugyanis elsősorban emberek és nem keresztények, leginkább nem katolikusak vagyunk, és nem is szeretnénk azok lenni? Vajon mikor értik végre meg, a földgolyó egyetlen piciny pontját sem lehet önös érdekből kisajátítani és bekerítve azt mondani, hogy ez az enyém, mert Isten teremtményei mind egyenlők, és mindenkinek egyaránt van joga az élethez, amelynek emberséges feltételeiről közösen kell(ene) gondoskodnunk.

 

 

A déli határszakaszt lezáró kerítésrendszerről küldött internetes képeket nézegetve értettem meg igazán szarajevói tolmácskísérő-útikalauzom bizonyos értelemben vett epés megjegyzéseit, amikor arról beszélt, hogy a bosnyákok miért is nem „szeretik” a magyarokat. Többek között, ennek keretén belül fejtette ki a magyarokról alkotott, egyik sajátos véleményét: szerinte a magyarokból Trianon óta - ha kell, ha nem, de mindig és mindenhonnan - kibújik a terület „visszaigénylési” szindróma. Mint mondotta ezzel van összefüggésben a magyarság izgágaságának egész jelene és jövőbelisége is: valahogyan ismét kijutni a tengerhez (a nagy közös népi álmodozás valóra váltása). Ha másként nem, hát legalább jelképesen: azaz egy tengerjáró hajó bérlésével, majd a gombhoz varrva a kabátot szükség lenne egy kikötőre is, és ha már van kikötő, akkor nagyot is lehet mondani (lódítani): tengerünk is van! Ezt követően pedig már csupán egy szökdécselés arra utalni, miszerint Magyarország tengeri nagyhatalom. A magyarok és vezetői általában is szeretnek mindig, a valónál jóval nagyobbat mondani, amit mi lódításként szoktunk értelmezni.

 

 

De visszatérve az áhított tengerhez: ha a tengert a magyarok megszereznék/visszaszereznék, akkor a partjára villámgyorsan biztosan építenének egy kerítésrendszert. Egyrészt – irigységből – hogy más a megszerzett/visszaszerzett területet ne használhassa, másrészt, zsigeri védekezésből, nehogy valaki a tengerből jövet csak úgy, kéretlenül, beléphessen nemzet-szuverén országukba. Hátha az illető migráns, sorosista, zsidó, vagy muszlim, s innen már csupán egy ugrásnyira van a terrorista megbélyegzés? Továbbá, a magyarok szeretnek grandiózus tervekbe belevágni: nyári, téli olimpiát, vagy legalább futball világbajnokságot rendezni, mi is hallottuk már a kijelentést, nem is akárki szájából elhangzani: „Magyarország sportnagyhatalom!” „Vadásznagyhatalom!” Aztán ott van a világ egyik legnagyobb lódítása, a hitvallásukban: „Büszkék vagyunk arra, hogy népünk évszázadokon át harcokban védte Európát,…” de legalább példaként, egyetlenegy évszámot az évszázadokból, vagy egyet a rengeteg harcból, tetszenének konkrétan is nevesíteni, a tudatlanok kedvéért!? De az sem ártana senkinek, ha esetleg egy útba-igazító irány állhatna az iskolába nem járt, a magyar történelmet nem ismerő álmélkodó és csodálkozó ember rendelkezésére. Melyik – észak, dél, nyugat, kelet – irányból támadó ellenségtől, Európa melyik – északi, déli, nyugati, keleti – égtáji felét védte a – kikből álló (csak magyarokból, vagy esetleg volt köztük más lemenővel, felmenővel rendelkező nemzetiségi is) – magyar nép? Mindez nem kekeckedés, csupán udvarias figyelemfelhívás!

 

 

A magyarok azonban nem csupán nagyotmondásaikról (hihetetlen lódításaikról) elhíresültek, de arról is ismerszik, miszerint a jogaikat mikron pontossággal ismerik és kikövetelik, kötelességeikről azonban igen mélyen hallgatni szoktak. Pedig nem ártana megszokni, hozzászokni egy tényhez, miszerint a „tengerrel” rendelkező nemzetállamnak is van ősi – természet szülte humanitárius – „muszáj-kötelessége”: a tengerben bajbajutottak kimentése; egészségügyi ellátása; étel, ital, ruházat biztosítása; országába (településébe) történő bebocsátása, majd hazajuttatásáról való gondoskodás! E törvény megszegőit, maga a „vizek” istene, Neptunus/Poszeidón bünteti, háromágú félelmetes szigonyával: amelyet, ha a törvényt megszegő földjébe vág, ott minden elpusztul, megsemmisül.

 

 

A mostari helyszínen kívül volt még egy érdekes beszélgetésünk, mégpedig Szarajevóban, egy nagyobbrészt muszlimok lakta terület hangulatos teraszos kávézójában, amelyet „idegenvezetőm” választott ki meghívásom tiszteletére. Ezúttal a beszélgetés témáját ő választotta ki és indította el. Miért gondolják Európa - különösen annak - keleti államai, hogy egyedül a kereszténység az üdvözítő vallás? Mások, talán egy másik földrészen meg azt állít(hat)ják, hogy szerintük az iszlám az egyedüli üdvözítő hit. De van-e ennek jelentősége, amikor mindkettőt emberek gyakorolják? Vajon melyik az erősebb a kettő hit között? Az elválasztó hit, avagy az összekapcsoló elem, miszerint mindkettő hit gyakorlói, emberek? Én ez utóbbira voksolok. Egyedül ennek van az emberiség jövője szempontjából jelentősége. Ezért én nem tudom magamévá tenni az európai államok kinyilatkoztatásait: a kereszténységnek nemzetmegtartó szerepe van. Az iszlámnak is! Amennyiben bármelyik vallás rendelkezik, ilyen szereppel. Véleményem szerint a kultúra rendelkezik/rendelkezhet ilyen jellegű küldetéssel. A vallás is a kultúra része, és nem pedig fordítva. A kultúra kifelé nyitott és kevésbé álságos, a vallás viszont a belsődbe törekszik, nincs kellő külső kontrollja, emiatt viszont igen gyakran álságos. A kultúra nem hirdeti magáról, hogy „nemzetmegtartó” erejű, a vallás viszont nem tud, nem hajlandó e gondolatiság nélkül létezni. A kultúrának nem sajátja a hatalomra törés, az egyháznak viszont lételeme. A kultúra sosem telepedett rá az állami hatalomra, a vallás intézményei az egyházak által igen, jelenleg is ezt teszik. Sőt, amikor a keresztény egyházak megengedik maguknak, hogy ex katedra kijelenthessék saját „nemzetmegtartó” mivoltukat, akkor ezzel durva módon kirekesztőkké válnak, azt üzenik a más vallású egyénnek, hogy te ne gyere ide, mert hited nem erősíti az adott nemzet kohézióját. Ezek az üzenetek egy emberi alapú társadalomban ijesztőek, megfélemlítőek. Ezzel a megtévesztő kommunikációval az adott vallás az egyént először belül, majd kívül, emberi mivoltában is elbizonytalanítja, de sajátos módon meg is semmisíti. Demokratikus emberi társadalmakban törölni kellene ezeket a téveszméket, hirdetőit pedig nem szabadna szószékre engedni. Persze az egyház ravaszul viselkedik, mivel ezeket a kinyilatkoztatásokat közvetlenül soha nem mondja ki, „csupán” az államhatalom és szereplőinek szájába adja.

 

 

Majd témát váltva, megkérdezte tőlem: eljátszadoztam e már a gondolattal, mi lenne, ha Törökország a holnapi nappal az EU rendes tagja lenne? Közismert tény, Törökország Magyarország nagy barátja! Minden találkozás politikusi ölelkezéssel kezdődik és azzal is ér végett. De nyilvánvaló, ennél jóval többre tartana igényt a török fél az EU részéről. Vajon az EU-n belül továbbra is fenntartható lenne „a kereszténységnek nemzetmegtartó szerepe van” megkülönböztető és kirekesztő igehirdetési szlogen, avagy a többi hasonlóval együtt bedarálásra kerülne, esetleg a jövőben az iszlámmal kiegészítve kellene majd emlegetni, személy szerint én ezt nem tartanám helyesnek? Vajon maradhatna-e Magyarország déli határán – különösen Horvátországra gondolván, amely ország szintén az EU tagja – a kétsoros kerítésrendszer, avagy Magyarország eredményes védekezését figyelembe véve az EU valamennyi országa körül fel kellene húzni e csodaszert, beleértve a tengereket, egyéb vizek határait is, gondolok itt különösen a veszélynek leginkább kitett országokra: Olaszországra, Görögországra és Törökországra? Persze teszem hozzá saját véleményemet, mindez azzal járna, hogy Európának a hangzatos „kultúrfölénye” hangoztatásával azonnal fel kellene hagynia, hiszen ahonnan hiányzik a humanitárius eszme önzetlensége, illetve csak kerítések közé szorítva, korlátozott mértékben van jelen, az a földrész ilyen elismerő erkölcsi címre nem tarthat többé igényt! De a törökök és az iszlám ezen elképzelés megvalósításába nyilván nem is egyeznének bele, mármint a kerítésrendszer kibővítésébe és állandósításába, már csak Olaszország eddig - ugyan kétségbeesetten és fuldokolva, de - példaértékű módon fenntartott és alkalmazott megoldása miatt sem. Lehetne mondani/javasolni, miszerint a zakát évi kettő, három(?) alkalomra bővítése esetleg /megoldhatja/megoldhatná a problémát, erre azonban a határozott válaszom, hogy KIZÁRT! Szarajevó esete is jól példázza: a pénz nem old meg minden problémát. A blokád alá vett Szarajevóba hiába csempésztek volna be tömérdek mennyiségű pénzt, az önmagában még nem tudta volna az embereket élelmiszerhez, vízhez, gyógyszerekhez szakszerű egészségügyi ellátáshoz juttatni. E kérdés megoldásában az egyedüli biztos segítség: az EMBERI SZOLIDARITÁS!

 

 

**--**--**

 

 

migránst szimatoló kutya, tunel ásására kiképzett négylábú,

hűsölést kereső háziállat?

(internetes kép)

 

 

És az eredmény, a szorgos és mértéktartó munka gyümölcse, a magyar narancs, ez sem lebecsülendő? Mi a világ országaihoz és népességéhez képest ugyan kicsinyke ország vagyunk, szerény szókinccsel, de amink van, azt megbecsüljük és folyamatosan ismételjük, hiszen alaposan megtanultuk a leckét: az ismétlés a tudás anyja - a másik nemet sem háttérbe szorítva - és apja! Mi respekt és verhetetlen ország vagyunk, szerények és szégyenlősek, de valamennyi megmérettetésen ott vagyunk, eredményeink pedig önmagukért beszélnek, az első helyek egyike mindenütt a mienk: MI VILÁGBAJNOK ORSZÁG VAGYUNK! Sőt, MI, világbajnok nagyhatalom vagyunk! Így természetesen tunelekkel is rendelkezünk, és még csak méreteikért sem kell szégyenkeznünk (88. kép, 89. kép, 90. kép), ezért keresztényi lelkiismerettel azt is kijelenthetjük, hogy mi tunel nagyhatalom vagyunk! Igaz, e tunelek – a 90 évig tartó titkosítás – a magyar emberek biztonsága miatt még nem látogathatók, de mindenki által megtekinthetők. Ezért rendelkezetem – az operatív törzs helyett és nevében – úgy, hogy valamennyi tunelről készített hivatalos képfelvételt - nyilvánosságra hozatala végett - fel kell tenni a világhálóra, a Facebookomon történt közzétételét követően. Sok sikert emberek! HAJRÁ MAGYARORSZÁG!

 

 

**--**--**

 

 

Hol üljünk le sörözni, kérdezte ismerősöm, huncutosan és picit sejtelmesen, a légkondis apartman-szobában, avagy a napsütötte tiszta levegőn, itt a büfésor előtti asztalok valamelyikénél? A szituációból érzékeltem, a határozott és hangos választ nekem kell megadnom: itt, közel a sörös standhoz, ahol nem fogy ki a sör, így nem kell a szobából kijönnünk és ahol nem csupán hallják, hanem látják is, hogy mit eszünk, meg iszunk, nyomtam meg hangerőmet az utolsó mondatrésznél. Cinkosságban tehát egyek voltunk. Ezzel a „belépővel” meg is kezdtük a sörivást és a társalgást.

 

 

Tudod – neveket ne mondjunk, kezdte ismerősöm a diskurzust – ebédünk alatt sokat gondolkodtam, amit Aliga 2-vel kapcsolatban mondtál, találkozásunk elején, nevezetesen, hogy még te sem tudtad, hogy itt Aligán kettő, egymástól fizikailag jól elkülönített „üdülőegység” létezik, és ezt az elkülönítést egy drótkerítés és a sorompó testesíti meg, melyeket biztonsági őrök garmada vigyázza. És azt sem, hogy oda még mi sem léphetünk be, akár egy séta erejéig sem, kivéve, ha engedéllyel vagy kifejezett meghívóval érkezünk! Mindezen megjegyzésed a régóta bennem élő véleményemet ismételten megerősítette, miszerint a Párt kommunikációja kívánnivalót hagy maga után, azaz nem jól kommunikálunk sem befelé, a párt tagjaival, szervezeteivel, de kifelé sem. Leginkább pedig – meggyőződésem szerint – a társadalomnak szánt kommunikációs tevékenységünk hagy kívánnivalót. Még mindig titkolózunk, mintha félnénk valakiktől, vagy valamitől. A Párt vezetésének cselekvési reflexeit még mindig az ősi illegalitásban elsajátítottak motiválják, aminek következtében továbbra is a „földalatti” módszerek és eszközök dominálnak tevékenységében. Mintha, akik felé szólni, közölni, mondani szeretnénk valamit – de inkább tudatni velük, hogy legyenek valós ismereteik mirólunk, és arról is, hogy mi mit is szeretnénk velük együtt csinálni – az „ellenségünk” lenne, és nem érdemelnék meg, nem lennének méltók ahhoz, hogy őszintén és egyben a valóságot tárjuk eléjük? (Direkt mondtam valóságot, hiszen az „igazságot” - a SZU-ban támadt jelentős zavar miatt, lehet, hogy - még mi sem ismerjük, legfeljebb csak sejtünk valamit róla?) Pedig biztos, hogy Moszkvában, a konyhában nagy a főzés körüli sürgés-forgás, a fazékban fortyog valami, s ebből a levesből egészen biztos, hogy részünkre is felszolgálnak, legalább egy tányérral, amelyet muszáj lesz megennünk (elfogyasztanunk), ezért aztán jó lenne e leves fogadására előzetesen, valamelyest felkészülnünk, egy-két ízesítő fűszer erejéig, hogy Moszkva főzte ne ülje meg a gyomrunkat. De mi csak ülünk, magunkba zárkózva és várunk, de mire? Önmagunk problémáit – tudomásul véve az ősi törvény előírását – önmagunknak kellene megoldani, hogy aztán a hibákért, kudarcért a felelősséget, végre ne tolhassuk másokra. Úgy tűnik, a parasztháborúból, Mohácsból és Trianonból nem tanultunk, szinte semmit?!

 

 

Itt van ez a két „sziget”, egymás mellett, „lakói” azonban mégis egymástól hermetikusan elzárva lakják. E kettő területi egység között élő kapcsolat, pezsdítő mozgás alig létezik, holott e kellemes és szép természeti környezet tálcán kínálja a lehetőséget a part menti „szabad” véleménycseréhez. Pedig lenne miről társalogni, hiszen a háttérben, informális keretek között, már gazdasági nyitásról, tőkéről és nagybani magánvállalkozásokról suttognak. Politikai síkon még a pluralizmus, a többpártrendszer kérdése is a borítékban van (a régi pártok éledjenek fel, avagy új pártok jöjjenek létre?). Aliga 2 meghatározó öregjeihez azonban nem jut el a friss és kozmetikázástól mentes információ. Az Öreg ugyan egyre több időt tölt itt, de e „szigeten” belül is csak a saját szigetén ül és horgászik, leginkább azonban csak ül és mereng, maga elé. Senkivel nem érintkezik, nem találkozik, és nem kommunikál, így aztán nincs kontrollja a felé közvetített apparátusi hírek felett. Mintha felette és körülötte is megállt volna az idő, de még csak az sem mondható rá – Horatiust félrefordítva és interpretálva – hogy a mának élne, mivel e mában sincs jelen.

 

 

Horatius neve hallatán hirtelen felfigyeltem, ni, csak a KB tagjai között van valaki, aki e nevet ismeri és műveiből idézni is képes, ráadásul járatos a különböző műfordítók tévelygő értelmezéseinek útvesztőiben? Kezdtem jobban érdeklődni az elhangzottak iránt.

 

 

Nem ártana végre felocsúdni és felfigyelni kívül és (a párton, illetve a társadalmon) belül, milyen igények és elvárások is fogalmazódnak meg, hiszen Moszkva és a kongresszus is közel van. Jó lenne végre, ha ezúttal nem a nagykövetek (mármint anno a német, illetve anno a szovjet; FJ.) választanák ki az ország, jövőbeli első „emberét”. Moszkva, azonban egyre kiszámíthatatlanabb, leginkább csak magára figyel, keresi az utódot, csak aztán úgy ne járjon, mint a legutóbbival: átmenetinek szánták, de évtizedekig maradt. A háttérben nálunk is nagy a mozgolódás, önjelöltek és szekértáborok szimatolnak és igyekeznek kapcsolatot találni a Nagy testvér meghatározó személyiségéhez, egyelőre azonban nincs biztos pont, hogy kihez is? Itthon viszont már azok is hallatják hangjukat, akik kapcsolati lazítást és kellő változást szeretnének elérni. Párton belüli (kellő) támogatottság hiányában ők a hazai civilszervezetek és egyes értelmiségi körök, illetve az amerikai nagykövet felé keresgélik az utat. Jó lenne az Öreg utódját addig fellelni, amíg van még tekintélye és „hatalma” a rábólintáshoz, persze nem az Alföldön regnáló „erős emberre”, de nem is a budapesti „nyámnyilára” gondolva. Mindezen feladat most már egyre sürgetőbb lenne, hiszen az Öreg „kitalálója”, illetve „fellelője” majd útjának, a moszkvai hatalom előtti egyengetője már nincs közöttünk, s hogy a következő utódok pedig majd hogyan viszonyulnak hozzá, az egyelőre délibábos kérdőjel. Magába roskadásának, kezdődő depressziójának, talán ez is egyik előidézője?

 

 

Azonban mindehhez képest is van egy jóval fontosabb és az ország jövője szempontjából sokkal nagyobb volumenű - ”muszáj”- megelőző-megoldásra váró probléma/feladat. Ez pedig az igen jelentős summát nyomó párt, párt-állami, népfront, de inkább párt-népfront-állami vagyon jogi (tulajdonos, birtokos, használó, elzálogosított, biztosítékot képező stb.) rendezetlenségének, valamint hiányos nyilvántartásának a kérdése. Ameddig a harácsolástól, személyi vagyonszerzéstől irtózó Öreg elméje el nem borul, illetve hatalmi pozícióban van, nincs különösebb baj, bár – ettől függetlenül – az említett vagyon megnyugtató jogi és nyilvántartási rendezéshez már most hozzá kellene fogni! A háttérben ugyanis - tolongva - gyülekeznek az ugrásra kész hiénák.

 

 

Kik ők, kérdeztem közbe, megszakítva ismerősöm hangos gondolkodását, a párt öregjei, veteránjai, esetleg az állami funkciót is betöltő személyek, avagy a párt magas rangú tisztségviselői?

 

 

A személyi kör összetétele az említettekhez képest kicsit bonyolultabb. A párt öregjei és veteránjai személy szerint nem igen jönnek szóba, egyrészt ők másként szocializálódtak, másrészt „reflektorfényben” vannak; az állami funkciót is betöltő (kettős, többes pozíciójú) személyek viszont hathatós „ellenőrzés” alatt állnak; az apparátusbeliek többsége pedig félti a jól jövedelmező állását, és „kamatozó” kapcsolatrendszerét.

 

Akkor, kik?

 

Az említettek családtagjai, rokonai, barátai, ismerősei, elkötelezettjei, külföldi „partner” kapcsolattartói. Ők a vagányak, a bátrak, a rugalmasak, a befektethető tőkével rendelkezők, a legalább egy szakmai nyelvet jól beszélők, zusammen: akik mindig képesek jókor jó helyen lenni, vagy megoldják ezt! A kérdésedben említett személyi kör tagjai „csupán” informátorok, akiknek az utóbbiak (családtag, rokon stb.) köszönhetik, hogy jókor jó helyen lehettek/lehetnek. Ha az említett vagyonrendezés nem történik meg, úgy rövid idő múlva igen sok milliárd fog az államkasszából – több kézen átfuttatva – távozni és egyes személyek zsebében landolni.

 

E szemlélet kapzsi, de emberi, és az első „vagyonfalási” körben a vagyon sorsa nyomon követhetetlen, éppen ezért büntethetetlen is. E személyi kör többségének a mindennapi életben követett és lelkesítő inspirálója, a manapság elitkörökben csakúgy felvágósan a másikhoz, nyeglén életelvi szlogenként odavetett kinyilatkoztatás: „carpe diem!” („Élj a mának!” „Használd ki az időt!” Szakítsd le a napot!” „Minden napnak szakítsd le a gyümölcsét!” „Ragadd meg a napot!”) Teszi e személyi kör mindezt anélkül, hogy a kinyilatkoztató néven tudná nevezni az általa felvágósan meghivatkozott „életelv” megfogalmazó-megalkotóját, illetve tisztában lenne a kinyilatkoztatott szlogen szövegkörnyezete által behatárolt „üzenet” valódi tartalmával, a műalkotást ihlető Múzsa kilétével, továbbá a műalkotás műfajbeli hovatartozásával.

 

 

Horatiusra - rosszakarói által terjesztettekkel szemben inkább - egy jól ismert mai mondás illene: nehéz gyerekkora volt, hiszen egy felszabadított rabszolga fiaként látta meg a napvilágot. Apja azonban idővel felküzdötte magát az anyagi ranglétrán, fiát pedig Athénba küldte tanulni. Ő viszont ifjonti lelkesedésétől hajtva inkább csatlakozott a Caesart megölők seregéhez pechére, mivel a későbbi Augusztus seregeitől döntő vereséget szenvedtek, ő pedig fegyvereit hátrahagyva elmenekült a csatatérről (szökött katonaként) vissza, Athénbe, míg Rómában valamennyi vagyonát elkobozták, így „földönfutó” lett. Apja titokban ugyan támogatta, hogy folytathassa tanulmányait, de ez a megélhetéséhez kevés volt, így írnoki állami állást vásárolt magának, szabadidejében pedig verseket írt, először görögül, majd belátva e lehetetlenséget latinra váltott. Az élet szerencsés volt hozzá, barátok lettek Vergiliusszal, aki bemutatta őt az Augustust körbeövező „műveltségi és irodalmi kör” atyjának, Maecenasnak. E bőkezű irodalompártoló felismerve a tehetséget római „rehabilitációja” és hazatérése útját igyekezett egyengetni a hatalmi körök előtt, majd egy Róma közeli birtokot ajándékozott neki, ahol nyugodt körülmények között írhatott, dolgozhatott haláláig. Babérkoszorúval övezett halhatatlanságát epodusai (versbeszéd, FJ), szatírái, carmenei (ódái, FJ) és episztolái (költői levél, küldemény, FJ) tanúsítják. Ünnepelt és elismert költőiségét azonban sohasem cserélte fel a hatalom és a vagyon babérjaival. Pedig a hatalom mindent elkövetett, hogy az „udvarba” csábítsa, különösen, amikor Octavianus végső győzelmet aratva hazatért Rómába és a Szenátus felruházta őt az Augusztus, „fenséges” névvel, kitüntető címmel. Horatius ekkor írta meg Augustust dicsőítő, üdvözítő, híressé vált versét - „Most inni kell!” - (a diadal ódáját, „Nunc est bibendum!” FJ), mi más műfajban is írhatta volna, mint ódában? És vajon még, ki lehetne e műfajra (költői levél FJ) méltóbb, mint - egy szépséges hölgy, a költő Múzsája - Leuconoé? És akkor itt tévednek nagyot, a már említett ficsúrkodó vagyonlesők, akik életfilozófiai műveltségük ars poétikáját nem olvasni és íni tudásukra támaszkodva fogalmazták meg, hanem hallomás alapján, egy félreértelmezett és fordított, szövegkörnyezetéből kirángatott idézet zöngéjének sajátos „fülhallása” szerint: „carpe diem!”(„Ragadd meg a napot!” „Élj a mának!”)

 

 

Csakhogy mindezt Horatius, sem saját, sem más költő ars poétikájaként soha nem szónokolta, s nem is fogalmazta meg. A sajátja az előbb említetteknél sokkal választékosabb és igényesebb volt:”Teljességre törekszem. Minden mást inkább eltűrnék, volna ha ferde orrom (bár szemeim feketék, s hajam is ragyogó még).” Folyamatosan művelte magát, hogy az önnön magával szembeni követelményt is kielégíthesse: „A tehetség mit sem ér, ha nem párosul szakmai tudással.” A pillanat adta óriási siker végett sem volt hajlandó a „minőségből” egy jottányit sem engedni: „Te kilenc évig tartsd vissza művedet”. Életének és költészetének iránytűje pedig a mértéktartás, az „Arany középút” volt, amelytől nem hagyta magát eltántorítani. Akkor meg mi végre a „carpe diem”? El kell olvasni a művet, értelmezve a szavakat, tanulmányozva az írásjeleket és még a sorközöket is. És akkor előbújik rejtekéből a költő - Múzsájával szembeni sajátosan mértéktartó - önzése, végtelen szabadságának féltése, óvása! Lásd a „sztorit” stilizáltan, értelmezve:

 

 

Itt vagyunk. Drágám, ne kutasd a számok titkát. Kit érdekel most, hogy mit hoz a jövő. Hozd a bort és koccintsunk, majd harapjunk egy jóízűt, egymásból. A remény, jövőnek látszó kurta kis útját csak nyesegesd, tovább, folyamatosan, hisz terhedre lenni egy pillanatig sem akarok, de azt sem szeretném, hogy te teher légy, nekem. Igyunk hát, még van a borból, lám míg fecsegünk, az irigy idő - mellettünk - elhalad. Éljünk a lehetőséggel és mi ködös, ne kutassuk!

 

 

Nagyon jó, tértem magamhoz látomásomból. Ha nem okoznék vele feltűnést még meg is tapsolnálak! Csodálattal adózom e műveltség és könyvnélküli tárgyi tudás átnyújtásáért.

 

 

Azonban ne szégyelljük megállapítani, folytatta tovább a diskurzust: ez a szépen hangzó dalköltemény (óda) nem a csodált hölgy (Múzsa) hosszabb időre történő megnyerése végett íródott. A választott személyes névmás és használata alapján e kis intermezzo inkább csak egy - a költő kezdeményezte és általa kemény keretek között tartott - flörtnek lenne minősíthető. Hiszen még véletlenül sem találunk e költeményben többes szám első személyű megszólítást: („mi”), a költő, a művön keresztül, csupán egyes szám második személyként („te”) szól Múzsájához. S a megnyilatkozási tartalom sem hölgyhöz illő, és talán még tapintatosnak sem mondható, hiszen – elvágva a remény fonalát – „durván” szókimondó: „Éld e napot, és a ködös holnapiban ne bízz.”

 

 

Essünk túl rajta …

 

 

Fölállva a padról, hogy elgémberedett lábaimat kinyújthassam és helyben megjárathassam, feltettem a kérdést magamnak: és miről is szólt anno e sörözés apropóján folytatott kettőnk közötti társalgás? Őszintén megvallva, akkor nem tudtam volna e kérdésemre válaszolni. Egyrészt az elragadtatástól: ugyanis még álmomban sem mertem volna gondolni, hogy akad a KB tagjai között valaki, akinek sajátos műveltsége és olvasottsága felöleli a latin irodalom ismeretét, és hogy Horatiust ismerve, művé/ei/ből helytállóan idézni is képes, ráadásul mindezt fejből, spontán és egy-két korsó sört követően! Ma ennél rosszabb a helyzet, annak ellenére, hogy nincs KB, csupán elnökök, társelnökök, alelnökök és elnökségi tagok vannak, a többi „hivatásos karon ülő” viszont az állami apparátusokban bújtatottan, állami pénzből fizetetten van alkalmazva, minimális műveltség és szakmai hozzáértés hiányával. Az elhangzott „előadás” rám gyakorolt hatásának volt köszönhető, hogy nem „mertem” megkérdezni, ismerősöm milyen iskolai végzettséggel is rendelkezik? Nehogy összeomoljon bennem a róla, mint „szimpla” KB-tagról alkotott benyomás. Másrészt, minthogy a neveket, időpontokat nem mondtunk ki, nehezen tudtam szinkronban követni az általa mondottakat, mivel azokat - elhangzásukat követően - saját ismereteimmel gyakorta még azonosítanom is kellett, így az is meglehet, hogy néhány fontos kérdés el is kerülhette a figyelmemet, akkor meg minek a „csodálat”? Mindezt akár joggal is hihettem, hiszen Marx, Engels, Lenin munkásságának ismert meghivatkozásait és idézeteit félretéve, az MSZMP KB és PB élethű demagóg zsargonjait – a „Krumplileves legyen krumplileves” – pedig mellőzve folyt közöttünk a társalgás. Majd legnagyobb meglepetésemre ismerősöm a dugihelyről húzott elő valami újat. Ráadásul egy - csak kevesek által ismert - hallhatatlant (Horatiust), egyben előrántva tőle egy, eddig az elitkörökben sem használt, idegen nyelven íródott „szállóigét” amelyet beszéde közben, minden előzmény nélkül csak úgy mellékesen dobott be a kettőnk közötti társalgás közepébe. Meglepetten kérdeztem magamtól: mindez vicc, avagy tényleg a VALÓSÁG? Hiszen a továbbiakban ez idézet apropóján annak valódi tartalmi jelentését demagóg jelszóvá silányítva beszélt azon – általa már megemlített – háttéremberekről és tevékenységükről, akik e cselekvési filozófia mentén csendesen építkezve most még kivárnak, de már készülődnek, valamire? Akkor, legmerészebb álmaimban sem lettem volna képes elhinni, miszerint vannak, akik a jelen, várható eseményeit jövőbelátóan értelmezik és víziójukban már túl vannak a Szovjetunió összeomlásán, valamint a magyar rendszerváltozás első megtett lépésein. Ugyan, hallomásból voltak ismereteim ellenzéki szerveződésekről, szamizdat-irodalomról stb. de ezeket nem igazán vettem komolyan. Ellenben, az állami-párt-népfront-KISZ-úttörő vagyoni javak tulajdonlása áttekinthetetlenségével, illetve hiteles nyilvántartásuk hiányával, hiányosságaival összefüggésben felvetett kérdések igencsak szöget ütöttek a fejemben - már csak jogászként is - hallgatva az előadást.

 

 

Hiszen beszélgetésünk idején ezek a fél-állami párt és más mozgalmi szervezetek tulajdonát, birtokát képező székházak, üdülők, közösségi helyek stb., még ha vízparton, védett területek szélén, közepén „álldogáltak” is, mindezt mégis csak az állam joghatósága alatt tették, és csak úgy, „nyomtalanul” magánszemélyek kezeibe mégsem „vándorolhattak” át? Akkor még a Balaton, a Velencei tó és más vizek közvetlen partjai mentén hosszú-hosszú kilométereket lehetett gyalogolni, sétálni „akadályba” ütközés nélkül. Na, jó voltak néhány százméteres (esetleg több százméteres) kivételek (is), például: Aligán, Siófokon, Földváron, Füreden, Tihanyban etc., de e területek azért végső soron mégiscsak „közösségi”, „társadalmi” tulajdonban voltak, amely tény alapján kihúzott derekú magyar büszkeséggel mondhattuk, mutatva a panorámára, hogy ez mind a MIENK! És ma? Csak körbe kell nézni, hiszen kérdésünkre - teljesen mindegy, hogy melyik a regnáló hatalom - választ úgysem kapunk! Ezek mind, szinte kivétel nélkül, mind-mind magánkézben, álcázott magánkezekben, strómanok markában pihennek és fialnak. E tény azonban nem írható kizárólag a FIDESZ bűnlajstromára, hiszen ez nem történhetett volna meg az eddig regnált hatalmak szembehunyása, avagy cinkos összekacsintása nélkül? Ma meg minderről a kényelmes párt- és hatalmi fotelekben hátradőlve mindenki mélyen hallgat, miként a volt és még ma is létező volt ügynökökről, a pártpénzek honnanijáról, az egyházi pedofíliáról, stb. de mindezekről még a nagyságosból méltóságossá emelkedett, a jövő nemzedék pártja szlogenjével korteskedő MOMENTUM pártmozgalom sem kíván diskurzust folytatni? Én meg csak keresem, kutatom azokat a korabeli dokumentumokat, amelyekben a rendszerváltozását elhatározó, az erről megállapodó „kerekasztal lovagjai” a hatalmas összeget kitevő állami-párt, illetve párt-állami vagyon köztulajdoni védelme melletti óvatos és fokozatos lebontásáról, privatizációjáról, magánkezekbe ajándékozásáról, pártcélokra történő fordításáról, elmulatásáról stb. szóló döntésük alapelveit lefektették, majd az erről szóló és megszavaztatott eredményű határozatukat hitelesen aláírva közjogiasították, nyilvánosságra hozatalát pedig elrendelték? Mindeddig, hiába!

 

 

Horatius említett ódája kapcsán - ismerősöm által - előadott személyes névmások hétköznapi jelentőségét tulajdonképpen csak a 2010 óta regnáló hatalom, élő példáin keresztül értettem és fogtam fel igazán, keserű szájízzel. Járva az országot, látva legszebb tájait, vizeit, tavait, erdeit stb. elkeseredve mutatok rá, egy-egy jelentősebb értékű entitásra, alkalmazva az általam ismert személyes névmásokat. Legtöbbször azonban, mint az együgyű ember, ugyanazokat ismétlem: ez a tied, az pedig az övé, emitt mindez a tietek, amott meg minden az övöké! És - lázadok fel hangosan - hol maradnak az „én” és a „mi” személyes névmások birtokos formátumú elhangzásai, mondván: ez az enyém, amaz meg a mienk? De hát – csattanok fel átvertként – a hatalmas magyar vagyon privatizálásakor dokumentáltan senki nem mondta, hogy ebből „én” és „mi” semmit nem fogunk kapni? Merthogy én, nem kaptam semmit, azt már megszoktam, hiszen eddig sosem sikerült jó időben jó helyen lennem. Persze ehhez kellő információra is szükségem lett volna, ha pedig véletlenül kaptam volna ilyet, akkor meg nem lett volna időben készpénzem, illetve nem tudtam, hogy miként lehet több száz-milliós olcsó kamatozású hitelhez jutni, vagy vissza nem fizetendő támogatásban részesülni? Amelyek birtokában olcsón tudtam volna egy parányi privatizált vagyont szerezni, majd azt tízszeres/százszoros áron továbbadva a felvett hitelt vissza tudtam volna fizetni, míg a megmaradtból e játékot tovább tudtam volna folytatni. De hogy a „MI” is ki lett semmizve az felháborító. Úgy tűnik valóban lopni, csalni, hazudni tetszettek, mégpedig folyamatosan, megállás nélkül, reggel, délben és este? Minek következtében már nem maradt „szabad” idő, amikor büszkén, mellkast döngetve lehetett volna a keresztényi erkölcs és becsület, avagy csupán a katolikus 10 parancsolat közül legalább a VII. és a VIII. parancsot fennhangon hangoztatni! Hogy az egyház e parancsok védelmében miért nem tett semmit? Mert betömték a száját – mi mással, mint pénzzel és vagyonnal – hogy a látottakról hallgasson, majd pedig mikor már mindent látott, hogy a látottak mellett prédikálva agitáljon? De hát meddig mehet ez így, valóban a muzulmán hitűektől kell félteni és védeni magunkat és Európát?

 

 

**--**--**

 

 

Mint már mondottam, első látásra beleszerettem Aligába, így a tervekből tettek lettek. Sekély vizű, homokos part, közel a fővároshoz, alig 90 km, az oda-visszautat viszonylag gyorsan meg lehet tenni. Tervezgettünk, számolgattunk, három személyre egy jobb fővárosi strand is többe kerül, jó idő esetén pedig a strandolók feje-lába élőláncot alkotva még egymásba is ér, és – sajnos, tapasztalatból beszélve – a lopás is gyakoribb. Hozzá is fogtunk a kivitelezéshez, a ’80-as évek közepétől a nyári szabadság ideje alatt – elkerülve a hétvégi torlódásokat – az időjárás engedte hétköznapokon rendszeressé tettük az Aligai kirándulásokat. Problémát csupán az okozott, hogy a tervünkbe nem avattuk be a „családi kedvencet”, a Kispolszkit (Polszki Fiat), a – mit szól hozzá – csoda autót, csoda volt, ha néha több napon keresztül képes volt a folyamatos és problémamentes működésre. Ráadásul peches emberként, a csomagok mellett állandó és biztonságos helyet kellett szorítanom a seprűnyélnek, a kézi benzinkannának, a pótkeréknek és a szélvédőfolyadék flakonjának. Gyerek nélkül ugyanis még hajlandó volt elindulni, az említett „pótszerek” hiányában mindez azonban részünkről nem volt tanácsos. Később, az állandó „útitársak” mellé a vontatókötél is feliratkozott. A „betegség” első, komolyabb tünetei – oda-vissza úton – következetesen, mindig az érdi emelkedőhöz érve jelentkeztek, csak 1-esben volt hajlandó vele megbirkózni, a „dombtetőre” érve pedig köhögni, rángatózni kezdett, a hőguta elleni védekezésként még a hátsó, motorháztetőt is ki kellett nyitni, és úgy is kellett hagyni, egy jó darabig. Székesfehérváron aztán – velünk együtt – kicsit pihenhetett, a motorháztetőt is becsukhattuk, Aligáig nem is volt vele már több baj. Aligánál, a strandhoz vezető lejtőt örömmel, felüdülésként teljesítette, részére – míg mi fürdünk és napozunk, pihenünk – naptól, fénytől, portól mentes, árnyékos helyet kerestünk. Kipihenten indultunk neki a visszaútnak, nem is volt különösebb baj, míg házi kedvencünk meg nem látta, hogy a strandhoz vezetett üdítő levegőt adó lejtő – idő közben, a visszaútra – izzadságot igénylő, durva emelkedővé változott. 1-esbe rakva is csak úgy volt hajlandó a teljesítményre, amennyiben rajtam kívül a kocsiból mindenki kiszáll, legszívesebben engem is kiparancsolt volna, no, akkor még nem a súlyom, hanem az angyali természetem miatt, az angyalokat ugyanis nehezen viselte. Ilyenkor aztán, amennyiben mások haladni akartak, úgy segíteniük kellett: tolni vagy vontatni minket. Olyan is előfordult, hogy nem adódott semmi lényeges probléma, csupán a bowden nyúlt meg, avagy el/ki/szakadt, ilyenkor viszont azonnal volt segítség: a seprűnyéllel hátul, a motorházon belül, egy pöcköt meg kellett vele nyomni és a kocsi a szervizig simán kibírta.

 

 

Mindezek miatt jobbnak láttam, ha a jövőben társaságot szervezve magam köré, megyünk Aligára, hogy ha kell, rögtön kéznél legyen a segítség, elv alapján. Erre tekintettel azonban a hétköznapokat a hétvégei napokra kellett lecserélni, így viszont nagyobb volt a forgalom az autópályán és ez által a menetidő is hosszabb lett. Ezzel azonban úgy tűnt, megoldódott a problémám. Legalább is egy időre. Egyszer aztán adódott, hogy hazafelé jövet a strandról az országútra kivezető „emelkedőn” a fentről érkező fekete színű gépkocsik miatt a „kísérők” a kocsisor elhaladásáig megállásra intettek. Megálltam, de a kocsisor elhaladását követően nem tudtam az emelkedőn elindulni, minden próbálkozáskor inkább visszafele csúsztam mintsem haladtam volna felfele, előre, torlódást okoztam, szentségeltek is, de aztán segítettek, vontatókötéllel felhúztak. Én is szidtam mindenkit, az aprószenteket, meg a kocsisor autóiban ülőket egyaránt. Felhergeltem magam, levelet írtam az MSZMP KB-nak, a „párttársak” hátrányos megkülönböztetése, no meg az egyenlőket egyenlőkre és még-egyenlőbbekre felosztó, és elválasztó-kerítés elválasztó tényjellege miatt, és még néhány apróságot – forgalomtorlódás okozása stb. – is megemlítettem. Ezt követően lenyugodtam, talán egy év is eltelt, amikor a boríték hátoldalán is pecsétlenyomatot viselő levelet kaptam a KB Titkárságától, beszélgetésre invitáltak, a Duna-parti Fehér-házba, szűk körben végrendelkeztem, de elmentem. Nem a levél aláírója volt a fogadóm, de azért a beszélgetésen végig jelen volt ő is, nála sokkal magasabb létrafokon álló személy akart velem beszélgetni, de nem a naponta látott első körből való, így a nevére már nem emlékszem. Kávét és ásványvizet kaptam, kávézgattunk és beszélgettünk, majd folytattuk a kávézást és ismét beszélgettünk, az etikett szerinti „kötelező” (én félórát saccoltam) egy óra elteltét követően távoztam (szabadon). Telt múlt az idő, a beszélgetés tényét már el is feledtem, amikor ismét kaptam egy a hátoldalán is pecsétet viselő levelet, most hívnak a büntetésem letöltése végett, valahova, gondoltam. Nem ez volt benne, egy családos beutalót kaptunk, no, nem Aliga 2-re, csak Aliga 1-re. Az Elvtársak nem értettek meg, megint elbeszéltünk egymás mellett, nem volt sok értelme a levelemnek, de a kávézgatásnak sem! Dünnyögtem magamban, majd visszaküldtem a beutalót. Nem ez volt az első eset, hogy a regnáló hatalom nem értett meg/nem akart megérteni. Az első népi bölcsességű és ihletésű, pénzemen „ízlésesen” kivitelezett, véleményemet kérő levélre is mondtam véleményt, mégpedig írásban visszaküldve – talán a honlapomra is feltettem – de se kávéra, se beszélgetésre nem invitáltak, sőt ezt követően már egyszer sem küldtek a részemre, ilyen nép-kezdeményezte kérdőívet, a lakásba bejelentkezettek közül, egyedül nekem nem! Nem sajnálkozom emiatt, pedig az én pénzem is benne van. Igaz, nem szeretem, ha előre kitöltve megmondják, hogy az adott kérdés tekintetében mi legyen a véleményem, de az sem elégít ki, ha azt mondják „itt tessék aláírni”. Továbbá, sokakkal ellentétben, egyik egyházhoz sem váltottam bérletet, nem is gazdagodtam meg, még hitben sem, viszont „szabad” maradtam, kívül, belül, lehet, hogy ez nem is érdem?

 

 

Aztán a Kispolszkit – kettő éves várakozást követően – sikerült egy világmárkára – Trabantra – cserélnem. A többi keleti márkához viszonyítva tényleg márkaként viselkedett, közel 10 évig nem volt vele semmi problémám, nem köhögött Érdnél, és az Aligai emelkedőn sem fulladt le. Használata alatt megértettem a lényeget: hiába „csak keletnémet”, de a tervezésben és a kivitelezésben német „vér csörgedez”, igaz volt ez a minőségre is, egészen ritka esetben igényelt alkatrészcserét. Nem véletlen, hogy szinte mindenben csupán kullogni tudunk a németek után, meg lejmolni őket, Hitler mentalitásunkra tett megjegyzése is inkább mosolyra fakasztó, semmint bántó jellegű: „Mindannyian kardot viselnek, de egyik sem azzal a komoly lovagiassággal, amivel a kardot hordozni kellene.” Gimnazista koromban, a nyári szünidőben, gyárban, egy daraboló gép mellett végeztem diákmunkát. Az NDK-ból érkezett egy korszerűbb géprendszer, német szakmunkások állították fel és üzemelték be, igen nagy volt a termelékenysége, de ehhez a magyar szakik nem voltak hozzászokva, féltették a normájukat, ezért „megkenték” a németeket, hogy állítsák a gépsort kisebb termelékenységűre, megtették, aztán visszamentek az NDK-ba, mi meg maradtunk, ott ahol addig is voltunk!

 

 

A Trabanttal kényelem volt az élet, meg Aligára lemenni. Aztán a kocsi önérzete megszólalt: egy „világmárkához” már állandó szállás is dukálna, nem az ide-oda rohangálás. Kerestünk hát egy őrsi búvóhelyet, Földváron találtuk meg. Majd odafentről – mindegy, hogy melyikre gondolunk – döntést hoztak, ismét nélkülem, csökkentették a család létszámát.

 

 

 

**--**--**

 

 

Ezt követően, Aliga ugyan megmaradt – fizikai meg emocionális értelemben is – de Balaton látogatóba már máshova jártam. Aliga víziója azonban árnyékként követett, szinte mindenhova, nem tudtam eldönteni, hatása jótékony és gyógyító, avagy ártó és fertőző? Az volt az érzésem, mintha valaki falat akarna körém húzni és emelni, közreműködésemmel, védelmem céljából, de a fal valójában nélkülem épült, térből való kirekesztésem végett, öncélból. Fizikálisan nem volt látható, érzésileg azonban nyomasztott, szabadulni tőle sem áthágva, sem átugorva felette, sem alatta átkúszva nem volt lehetőségem. Mozgásodban - térben - nem akadályozott, mivel minden esetben legalább két lépéssel mindig előtted járt, így nem ütközhettél vele. Áttetszősége miatt építőjének valamennyi mozdulata előtted zajlott, de ténylegesen hozzá közelebb menni nem volt lehetőséged. Kérdésedre, miért? Válasz nem érkezett, szájmozgást sem érzékeltél, a mosoly ellenben rendkívül széles skálájú volt: az őszinte, segítő, bátorító együtt érzőtől a szájba lőtt tigrishez hasonlóig bezáróan. A buzgó építő: barát vagy ellenség, nem derült ki, ezért állandó készültségben kellett állnod. Pedig ártó szándékod sosem volt irányában, akkor meg minek, e kettős játék? Mondanád – szíved szerint – „Légy, ami lennél: férfi.” Mond hát, az igazat! És ne csak a valót. Az „elválasztók” legfurcsábbika ez, amellyel valaha, eddig találkoztam!? Van is, meg nincs is, létezik is, meg nem is!? Létezését azonban minden porcikádban érzed! Ilyennel kellene védeni Európát és főleg a kereszténységet, a maga katolikusságával együtt, de kitől, a migránsoktól, meg az álságos és kétszínű önmagunktól? Micsoda konteo? Hazug módon ott ülünk az oázisban, egy másik földrészen és teázgatunk, de hiszen nemrég a bánattól még összerogyni látszottál, most meg kicsattansz a jókedvtől, igaz, a „kripta” jól be lett zárva - nehogy a túlvilági „jólétről” is gondoskodó aranytojást tojó, odébbállhasson - nincs menekülés, persze ténylegesen eddig sem volt! De mit keresek én? itt? Hiszen a teát sosem szerettem. És miért jön felém e sivatagi skorpió, szívem szerint elmenekülnék, ha tudnék mozdulni, már megmart volna? … marása állítólag halálos, de én még élek! …  nem, nem élsz már, csak hiszed …szólt vissza a tihanyi visszhang …

 

 

**--**--**

 

 

- „Teljék le kilenc év, addig tedd el jól, mert hátha javítani kéne. Hogyha a szó elszállt, nem hívhatod azt soha vissza.”

 

- Letelt kilenc év.

 

            - Meg van-e még az írás? Kell-e javítani?

 

            - Javítást nem igényel. Csupán kiegészítést.

 

            - Írd hozzá!

 

            - A vizualizáció nem írható le.

 

            - Tedd láthatóvá, és add elő!

 

 

 

I.

 

Az ifjúkor vizualizációja

 

(az ösztön képes az ész felett győzedelmeskedni)

 

 

„Most inni kell, most meztelen lábbal kell a földet taposni.“

 

Egymásnak szemben ültünk. Rám nézett, tágra nyílt, nagy, ártatlannak tetsző kacér-szemekkel. Visszanéztem, s megrémültem a lehetőség bizonyosságától. A bizonyosság kihívássá fokozódott, megdöntve egy axiómát: a veled szemben egymáson pihenő két párhuzamos egyenes egymás mellé téve szemmel láthatóan nem a végtelenben metszi egymást.

 

 

„Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap:

 

Élvezd, míg teheted; holnapokat, … ne várj.”

 

 

 

II.

 

Az felnőttkor vizualizációja

 

(a ráció mindenek felett)

 

 

„Nem lángból füstöt; füstből kell fényt kiemelni,”

 

„A tehetség mit sem ér, ha nem párosul szakmai tudással.”

 

„Oly tárgyat válassz, … mire futja erődből és fontold meg jól, mit bír el s mit nem a vállad.”

 

„Csakhogy azért nem kell sóst s édest összekavarni, kigyóhoz hattyú, s tigrishez birka nem illik.”

 

„Boldog, ki minden bokros ügytől távol él,

 

mint hajdanában őseink,

 

apái földjét szántogatják ökrei,

 

és nem nyomasztják pénzügyek.”

 

 

 

III.

 

Az öregedőkor vizualizációja

 

(a fény - ha pislákol is - még világít)

 

„A kalitka nyitva, ám a madár egy másik dombra költözött.”

 

„A macska nem ugrál föl rád, nem nyalja összevissza az arcodat, nem szaladgál őrülten körülötted, hisztérikus hangokat kiadva. A macska az ajtóban vár, nagyon finoman a lábadhoz dől, és rezonál.“ /Pam Brown ausztrál költő/

 

Igen, tudom: a kutya a gazdához, a macska a házhoz hű. Nem szeretem az állatot a lakásban.

 

…, s mert meggyőződésem szilárd, a vad és nyers erő sem késztethet hátrálásra, elvemet feladó változtatásra … így hát élem a mát, cselekszem az előttem levőt … semmit meg nem bánva … s üzenem … az éteren át …

 

 

 

A kérdés nem az, hogy

dicsőségem boltozata

Aliga – fénye-árnyéka – nélkül akarjon meglenni,

hanem, hogy

meglehessen nélküle.

 

 

 

(az írás eleje)

 

 

Budapest, 2020. június 10.

 

 

*A Horatius személyével összefüggő tartalmi részekben szereplő idézetek túlnyomó többsége biztos, hogy a halhatatlan költőtől származik, viszont annak kiderítéséhez, hogy kinek a műfordító tolla által is váltak olvashatókká, már nem volt kellő kitartásom. Sajnos - annak idején, valamikor - Horatius műveit tartalmazó, füljegyzeteimmel ellátott négy kötetemet kölcsönadtam … hasonlót az óta nem cselekszem.