Fogarasi József

A bírósági ülnök

A bírósági ülnök*  

 

            A rendszerváltozás előtti időszakban az igazságszolgáltatás egyik demokratikus megnyilvánulási formájának tekintették a bírósági ítélkezésben résztvevő „laikus” elemet, a népi ülnököt. A korabeli vélekedések szerint részvételükkel vált biztosítottá az igazságszolgáltatás állami hatalma feletti társadalmi kontrol követelménye. Az Alkotmány egy korabeli hatályos rendelkezése értelmében „A bíróságok hivatásos bírákból és népi ülnökökből alakított tanácsokban ítélkeznek.”

 

            Az új gazdasági mechanizmussal összefüggő alkotmányos - bírósági - reform kapcsán azonban kezdetét vette az ülnökbíráskodás háttérbe szorításának folyamata, amely többek között a népi ülnökök bírósági eljárásban való részvételének, valamint jogai korlátozásában nyilvánult meg. Az új törvényi szabályok szerint lehetővé vált a népi ülnök részvétele nélküli eljárás, továbbá megszűnt a népi ülnök hivatásos bírót helyettesítő jogosítványa.

 

            A rendszerváltozást követő időszak törvénykezése – különösen az egyes-bíráskodás lehetőségének növelésével – tovább korlátozta a népi ülnöki intézményrendszer jogi- és társadalmi jelentőségét. Elnevezésükből a „népi” jelző elmaradt. Igazságszolgáltatásban való „általános” részvételük gyakorlatilag az elsőfokú bűntetti eljárásra redukálódott. A polgári peres eljárásban, pedig elsősorban a munkaügyi perek tekintetében tart rájuk - még - igényt a jogalkotó.

 

            Az ülnöki jogállás mibenléte a mai Alkotmány hatályos szövegéből egyértelműen már nem vezethető le. Az Alkotmány vonatkozó rendelkezése ugyanis úgy tesz említést az ítélkezésben részt vevő nem hivatásos bíróról, hogy nem mondja meg, hogy kit kell ez alatt az elnevezés alatt érteni, illetve nem tér ki arra, hogy a nem hivatásos bíró hogyan nyeri el tisztségét. A hivatásos bírót a köztársasági elnök nevezi ki. A továbbiakban a kétféle minőség az Alkotmány szóhasználatában már nem válik ketté, azaz a bírák (egységesen) függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve. A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló (Bszi.) törvény viszont egyrészt „elfelejti” a nem hivatásos bíró alkotmányi megjelölést használni, másrészt úgy tesz említést az ülnökről, hogy azt nem azonosítja a nem hivatásos bíróval, illetve nem tekinti bírónak. Az ülnök az ítélkezési folyamatban azonban bíróként van jelen, hiszen a Bszi. értelmében „az ülnöknek az ítélkezésben a hivatásos bíróval azonos jogai és kötelezettségei vannak.” Ezt támasztja alá az a tény is, miszerint – a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló törvény (Bjt.) értelmében – az ülnök tisztsége gyakorlásának megkezdése előtt bírói esküt tesz. Mindebből az következik, hogy a bírói tevékenységnek van egy olyan – nem is jelentéktelen – szelete, amelyben a hivatásos és a nem hivatásos (ülnök) bíró között jogszerűen nem lehet(ne) különbséget tenni. Ez a tevékenység az ítélkezés, amelyet a Magyar Köztársaságban kizárólag bíróságok gyakorolják.        

 

            A hivatásos és a nem hivatásos (ülnök) bíró „egyenértékűsége” a mindennapok gyakorlatában aligha érhető tetten, pedig az eskü szövege mindkettőt egyaránt köti: az Alkotmányt és az alkotmányos jogszabályokat megtartja; az állami és a szolgálati titkot megőrzi; a hatáskörébe tartozó ügyben részlehajlás nélkül, lelkiismeretesen, kizárólag a törvényeknek megfelelően jár el.

 

            Mindennek ülnök általi teljesítéséhez egyrészt szakmai felkészültségre, másrészt emberi alkalmasságra és nem utolsó sorban tárgyi-technikai feltételekre van szükség. A szakmai felkészültség, az emberi alkalmasság megkövetelésében a két bírói típus között jelentős a törvényi eltérés. Ülnök-bíró az lehet, aki büntetlen előéletű, választójoggal rendelkezik, magyar állampolgár és a 30. életévét betöltötte, de a 70. életévet még el nem érte el. A jelöltállítás joga a választójoggal rendelkező magyar állampolgárokat, a helyi önkormányzatokat és a pártok kivételével a társadalmi szervezeteket illeti meg. A fiatalkorúak büntetőügyeiben eljáró bíróság pedagógus ülnökeit az alapfokú és középfokú nevelési-oktatási intézmények tantestületei, míg a munkaügyi bíróságok ülnökeit elsősorban a munkavállalók és a munkaadók érdekképviseleti szervei jelölik. A választás joga a helyi önkormányzatok hatáskörébe tartozik az Ötv. szabályai szerint. A jelöltek számát törvény nem határozza meg, a megválasztható ülnöki létszámot az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) állapítja meg, döntése azonban nem jogszabály értékű. Az előbbiekből következik: az ülnöki jelöléshez és az ülnökké váláshoz nincsenek sem szakmai, sem emberi alkalmassági követelmények előírva, ilyenekről törvényi szabály, illetve - akárcsak - OIT ajánlás nem szól. Mindezek alapján elég nehéz elhinni, hogy az ülnök az ítélkezésben a hivatásos bíró valódi partnere tud lenni; joga és kötelessége a hivatásos bíróéval azonos értékkel és felelősséggel bír. Pedig a törvényi rendelkezések értelmében a háromtagú bírói tanácsban a két ülnök a hivatásos bírót érvényesen akár le is szavazhatja.           

 

            Ennél rosszabb képet már csak az ülnöki minőséghez kapcsolódó külsőségek; a tárgyi és infrastrukturális körülmények mutatnak. Az ülnök annak ellenére, hogy a bírói ítélkező tevékenységnek a hivatásos bíróval azonos jogú résztvevője bírói igazolványra aligha tarthat igényt. Jó esetben valamilyen ülnöki dokumentumra számíthat, rosszabb esetben – ahhoz, hogy tevékenysége színhelyére beléphessen – kénytelen alávetni magát a bírósági épületekben felállított beléptető rendszerek által biztosított „megaláztatásoknak”. A legtöbb bíróságon ülnöki szoba nincs, az ülnök részére a bírói tevékenység végzéséhez nélkülözhetetlen tárgyi (önálló íróasztal, telefon, számítógép stb.) feltételek nem biztosítottak. Kedvező esetben a tárgyalás előtti percekben megismerkedhet az ügy irataival, de a vonatkozó jogszabályok elolvasására már aligha marad kellő ideje. A tárgyalást megelőző napokban, pedig a helyszínen csak akkor tanulmányozhatja az ügyet (az iratokat), ha azt a hivatásos bíró nem vitte haza felkészülés céljából. Amíg a hivatásos bíró az ítélkező tevékenység gyakorlásához térítésmentes képzésre jogosult, amelynek részletes előírásait az OIT állapítja meg, addig az ülnök bíró részére a bíróság elnöke évenként legalább egyszer, egyébként, pedig akkor, ha azt időszerű feladatok megbeszélése megkívánja, ülnöki értekezletet – tehát nem képzést, továbbképzést – tart. Ezek megtartásáról és eredményességéről országos statisztikák nincsenek. Az ülnök-bíró abban is hátrányos helyzetben van a hivatásos bíróval szemben, hogy – nem tudni okát, de a jelenlegi törvényi szabályok szerint – nem választható az OIT tagjává, így az ülnöki intézményrendszer országos képviselete nem megoldott.

 

            Az ülnök-bírót a bírók egyesülete nem veszi fel tagjának, a bírák etikai kódexe, pedig rájuk nézve nem alkalmazható. Etikai eljárást nem kezdeményezhetnek, etikai eljárást velük szemben lefolytatni sem lehet. Pedig a Bírák Etikai Kódexe nem hivatásos bíróról szól, így jogszerűen annak alkalmazásából az ítélkezésben azonos jogokkal és kötelességekkel rendelkező ülnök-bírót kizárni sem lehetne. A problémát oldhatná, amennyiben az ülnök-bírók is létrehoznák a maguk egyesületi szervezetüket és kidolgoznák a csak rájuk vonatkozó etikai szabályokat. Mindez azonban aligha lenne elfogadható, amíg az előbb említett hivatásos bíróval egyező jogok és kötelességek törvényi előírásai fennállnak.

 

            A hátrányos megkülönböztetés ténye azonban ülnök és ülnök közötti relációban is tetten érhető. Az ülnök-bíró megválasztásával még nem kezdheti meg felelősségteljes munkáját. Az ülnököt előre megállapított rendben – melynek objektív alapú paraméterei a legtöbbször nem ismertek és nem is nyilvánosak – a bíróság elnöke hívja be és osztja be az ítélkező tanácsokba. Így fordulhat elő, hogy vannak akár több (4 éves)cikluson keresztül együtt dolgozó „állandó” személyi összetételű tanácsok, míg jó néhány ülnök-bíró sem a behívás, sem a beosztás konkrét tényéig nem jut el. Az ezzel összefüggő panasztevésre sem fórum, sem tényleges lehetőség nem áll az ülnök rendelkezésére.

 

            Az un. „összeszokott” tanácsokra némi magyarázattal talán az ülnöki díjazás is szolgálhat. A törvény által meghatározott foglakoztatási jogviszonyban álló ülnököt működésének időtartamára átlagkeresete, míg az ilyennel nem rendelkezőket tiszteletdíj illeti meg. Ez utóbbi összegszerűségét tekintve jóval kisebb terhet jelent a bírósági költségvetés számára, mint a foglalkoztatási jogviszonyban lévő ülnök behívása és beosztása esetén fizetendő átlagkereset. Ezzel magyarázható az is, hogy a folyamatosan foglalkoztatott ülnökök között jóval több nyugdíjas személy található. Országos összesítő és egybevethető pontos statisztikák ez utóbbi problémakörben sem lelhetők fel.

 

            A fentiekben bemutatott ülnöki problémakör a teljesség hiányában is alkalmas lehet arra, hogy az illetékes szakemberek és politikusok az ülnöki intézményrendszer jelenlegi állapotában való fenntarthatóságának értelméről elgondolkodjanak és esetleg más megoldásokat (is) keressenek, és találjanak.   

 

            A gondolkodást egy magánszemély már megkezdte. Az esküdtszék felállítására vonatkozó országos népszavazás kezdeményezésére benyújtott aláírásgyűjtő ív mintapéldányának hitelesítését az OVB azonban megtagadta. A jogorvoslat tárgyában eljárt Alkotmánybíróság – nagyobb részt osztva az OVB álláspontját – az OVB határozatát helyben hagyta [30/2007.(V.24.)AB].

 

 Budapest, 2008. május 13. 

 

* A publikált változatot lásd a Magyar Polgármester 10. évfolyam, 3. szám - 2008. május - 2. oldalán „A bírósági ülnökök jogállása” cím alatt.

Látogatók száma

a mai napon: a mai napon: 14
a héten: a héten: 283
a hónapban: a hónapban: 1163
összesenösszesen296 352
az oldalt jelenleg nézik: 3

Megosztás